Másnap anya meg apa együtt indultak reggel, hogy szerezzenek anyának valami munkát. Én sem bírtam sokáig aludni, az időeltolódással még mindig szenvedett a szervezetem. Lementem a konyhába reggelizni. Nagyszerű hoztak friss péksüteményeket így legalább a reggeli kérdés is meg van oldva. Csináltam még hozzá egy kis kakaót és tökéletes is volt.
Mikor épp szürcsölgettem a kakaómat megszólalt a csengő. Mivel pizsamában voltam, így gyorsan rákaptam egy köntöst és már nyitottam is az ajtót.  Egy srác állt ott hatalmas szemekkel és mosolygott.

-Szia! Biztos te vagy Korinna. – mondta csillogó szemekkel

-Szia! Igen. Te pedig….

- Shawn. A szomszédból. Apukád már sokat mesélt rólad és gondoltam átjövök köszönteni és megismerni.

-Persze. Gyere csak be. – mondtam vigyorogva. Próbáltam türtőztetni magam és nem úgy csinálni, mint egy idióta. Talán már szereztem is egy barátot. Shawn nagyon helyes volt. Velem egykorú lehetett és az a kicsit kigyúrt fajta srác volt. Nem az aki agyon dolgozza magát, de minden ott volt a helyén. Sötét barna haja volt és kék szeme. Mint ha valami babát dobtak volna elém.

-És eddig hogy tetszik az Angyalok városa? – kérdezte majd lehuppant a kanapéra.

-Hát amennyit láttam eddig belőle csodálatos. – áradoztam – soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen csodálatos helyre eljuthatok.

-Ennek örülök. Édesapád igazán kedves ember. Sokszor segített már nekünk itt a ház körüli munkában.

-Igen. Ő egy nagyszerű ember. – értettem vele egyet.

-És te hova jársz? – kérdezte

-Jogra most leszek másodéves. Te? – puhatolóztam, reménykedtem benne, hogy ha nem is pont ugyan oda, de legalább egy egyetemre járhatnunk és akkor elmondhatom, hogy valakit ismerek.

- Az igen, akkor neked aztán a helyén van az eszed. Én az orvosira járok, most vagyok harmadéves.

-Nicsak kibeszél. Azért az se egy egyszerű szak. És milyen orvos szeretnél lenni? – hát sajnos ez nem jött be. De majdnem egy helyre fogunk járni, az ő épülete ott van egy utcával arrébb, mint az enyém. Tudom, mert már átböngésztem az iskolának minden lehetséges oldalát, térképét, amit találtam róla azt mindet elolvastam.

-Altató orvos vagy plasztikai sebész. És milyen volt ott hagyni az életedet és újra kezdeni itt? Nehezen jöttél el?

-Igazából annyira nem volt nehéz. Egy-két embert rossz volt otthon hagyni főleg a családomat és néhány barátomat – úristen, itt most megemlítsem, hogy van barátom? vagy hagyjam…majd ha kell úgy is megtudja, végül is nem ismerjük annyira egymást azért még, meg hát mondjuk Facebook-on is kint van, és ha rám keres úgy is tudni fogja. Meg amúgy is Levente az utóbbi időben már alig keresett. Most attól, hogy nem említem meg még nem fog a világ összedőlni. – amúgy pedig örömmel jöttem el, kellett már nekem ez a „kis” változás.

-És amúgy van barátod? – kérdezte kíváncsiskodva.

Megdermedtem. Basszus olvas a gondolataimban? Tágra nyílt szemekkel bámultam. Nyugi Korinna, ne ilyen látványosan, mert aztán még gyanút fog. Válaszoljál szépen.

-Igen, van – vontam meg a vállam.

-Baj van? Csak mert nem tűntél valami határozottnak. Nem akarok tolakodó lenni, hiszen még nem igazán ismerjük egymást.

-Persze minden oké, vagy is nem… vagy is de… csak tudod…na, mindegy . Neked van barátnőd? – próbáltam meg gyorsan elterelni a témát.

Halványan elmosolyodott – Nem nincsen, de kapcsolatban élek. – Először nem értettem, de aztán kis idő elteltével leesett. Hatalmasra tágult a szemem és csak egy „o” hangot tudtam kiadni.

Felhúzta az egyik szemöldökét –Ezt, hogy értetted?

-Hát csak igazából meglepődtem rajta, nem gondoltam volna… mármint… érted – hebegtem össze-vissza. És azt hiszem még bele is pirultam.

-Semmi baj – mosolygott – kaptam már rosszabb visszajelzést, nekem elhiheted. – próbált megnyugtatni, de még mindig kicsit kellemetlenül éreztem magamat.

-Öhm…asszem én most megyek, van még egy kis dolgom otthon. – törte meg a csendet.

-Ja jó, kikísérlek. – álltunk fel egyszerre a kanapéról. Az ajtóig még beszéltünk párszót. Majd köszönt és elment.

Ahogy becsuktam az ajtót hallottam, hogy hívnak. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy Zorka lesz, de nem, mert Levente volt az.

-Szia Édes!  Mi a helyzet?  – kérdeztem mosolyogva, mert örültem, hogy végre tudtunk normálisan beszélgetni.

-Szia! – mondta kedvtelenül.

-Baj van?

-Hát tudod, nekem ez nem megy. – elsápadtam.

-Ezt meg még is hogy érted? – kérdeztem egy kisebb fajta síró görcsöt lenyelve.

-Tudod, ez hogy ennyire távol vagy nekem nagyon rossz, és nekünk sajnos jelenleg nem futja arra, hogy állandóan ide-oda utazgassak. – válaszolta szomorúan, látszott rajta, hogy tényleg megviselte ez a dolog.

-Nekem is, nagyon hiányzol, de én, szeretlek. – mondtam

-Én is szeretlek, de… ez így már nem fog működni és ezt te is tudod nagyon jól attól, hogy nem akarod magadnak bevallani.

-De ne már Levi. Meg fogjuk oldani, meg lehet oldani, nincs olyan, hogy nem. Kérlek. Még csak alig 2 napja jöttünk ki. –próbálkoztam keservesen meggyőzni.

-De nekem ez már sok. Túl messze vagy, és még az, hogy ha felhívlak, az se megy olyan egyszerűen. Nálunk este nálatok reggel, nálatok este nálunk reggel. Alig tudunk beszélni.

-Kérlek ne csináld ezt. Meg fogjuk oldani.

-Rendben és még is hogyan?

-Nem tudom még most, de biztos ki fogunk valamit majd találni, nincs olyan, hogy lehetetlen csak tehetetlen. Te is tudod. Ha szeretsz, akkor ez miatt nem hagysz el. –és letöröltem néhány könnycseppet az arcomról.

-Szeretlek, mondtam már és te is tudod. De attól mind a ketten tudjuk, hogy ez már nem lehet ugyan az mint akkor volt, mikor még itthon laktatok.

-Akkor miért nem költözöl ki hozzánk? – kérdeztem már teljesen reményt vesztve. A könnyek csak gyűltek a szememben és már nem csak elkeseredést, de haragot is éreztem iránta. Nem hiszem el, hogy egy ilyen „kis” akadály miatt most mindennek véget vet. Sejtettem, hogy ezzel a távolsággal problémák lesznek , de nem gondoltam volna, hogy már ennyire de ennyire hamar kiütközik.

-Te is tudod, hogy én ezt nem tehetem meg. Nekem itt van a családom és nekik szükségük van az én támogatásomra, mi lesz velük, hogy ha én itt hagyom őket, hogy fogják eltartani magukat? Nekem rájuk is gondolnom kell. – mondta lesütött szemekkel.

-De ha már két nap után nem bírod és akkor ezt te már tudtad, miért nem szóltál akkor, amikor eljöttünk? Amikor utoljára találkoztunk? – kérdeztem már egyre több haraggal a hangomban.

- Mert azt gondoltam, hogy jobban fogom viselni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fog borítani, hogy ennyire távol vagy tőlem. – mondta és könnyek hullottak ki a szeméből. – Sajnálom, de nagyon fogsz hiányozni. –mondta és kikapcsolta. Próbáltam újra hívni, de már nem volt elérhető.

Csak ültem a laptopom előtt és néztem ki a fejemből. Könnyeim potyogtak a padlóra. Nem tudtam elhinni, hogy ennek itt és most vége van. És az volt benne a legszomorúbb, hogy tényleg meg se próbáltunk könnyíteni a helyzeten és esetlegesen valami megfelelő módot ki találni, hogy többet tudjunk beszélni egymással, mert szerintem megoldható lett volna, és ez fájt a legjobban, hogy ő nem is akarta megpróbálni. Pedig azt mondta, hogy szeret.

Az idő múlásáról meg is felejtkeztem. A végén már nem is sírtam csak egyszerűen néztem ki a fejemből és próbáltam feldolgozni a dolgokat. Onnan tudtam, hogy már kezd „későre” járni, hogy anyáék haza értek. Lementünk hozzájuk, de üveges tekintettel köszöntem nekik.

-Baj van Rinna? – kérdezte anya.

-Szakítottunk – mondtam halkan és csak bámultam magam elé.

-Tessék? – néztek rám kérdőn.

-Igen, szakítottunk.

-De miért? – kérdezte apa megdöbbenve.

-Hát a távolság miatt. – mondtam és újra könnyek szöktek a szemembe. Majd megöleltek.

Visszamentem a szobába. Hallottam, hogy megint hívott valaki skype-on, de úgy tettem, mint ha nem is hallottam volna, és csak hagytam. Nem volt kedvem senkivel sem beszélni. Nem akartam senkit látni. Csak egyedül feküdni az ágyamba és gondolkozni.